2007. szeptember 1., szombat

Atlantisz örökösei - Az őshaza

"Ezen az Atlantisz nevű szigeten egy nagy és csodálatra méltó birodalom állt fenn...
Később azonban hatalmas földrengések és vízáradások támadtak, egy szörnyű nap és egy szörnyű éjszaka leforgása alatt... Atlantisz szigete elmerült a tengerben."
(Platón: Timaiosz)

Szinte minden nép körében ismert volt a tengeren túli város létezése. A kelta hagyományban rengeteg történet szól arról az egykori földről, ahonnan őseik érkeztek, és ahová mindig visszavágytak. A cornwalli legendákból ismert Lyonesse-t, amit hatalmas víztömeg árasztott el, vagy a mágikus Avalont - más néven Emhain Ablach -ot vagy Emint- az istenek lakhelyét, a bretagni mesék Dahut hercegnőjének elsüllyedt Ys nevű városát, Tir na n-Og-ot, azaz az Örök Fiatalság Földjét és számtalan mitikus szigetet a nép képzelete már mint a tündérek és istenek lakhelyét tartotta meg emlékezetében.
A csodálatos szigetekről szóló mesék, és az őshaza képe lassan túlvilági hellyé vált, ide vágytak visszatérni a kelták haláluk után, és ide utaztak a mesebeli hősök, hogy számtalan kaland és megpróbáltatás után erősebben, bölcsebben térjenek vissza hazájukba.
A mondákban sokszor találkozhatunk menekültekkel, akiket előre figyelmeztettek az istenek vagy a tanítómesterek a közelgő katasztrófára. Az ír Bit és Birren, vagy a walesi Dueiwen és Dueiwich felkészülten várta a tragédiát. Az ír Hódítások Könyve, azaz a Lebor Gabala megemlíti Noé leszármazottait, akiknek már nem jutott hely a bárkában, így családjaikkal útrakeltek, és meghódították az ír szigetet.
A tragédia emlékét hordozó népek történetei általában említenek az égbolton megjelenő jeleket vagy égitesteket amik olyan hatalmasak voltak, hogy elhomályosították a Napot. Az ír történetek különös felhőkről szólnak, melyek az özönvíz után lehullva nagy károkat és pusztulást okoztak a Földön.
Az árvíz elsősorban az alacsonyan fekvő tengerparti vagy nagy folyók partján épült városokra jelentett veszélyt, ahol a tudás őrzői tevékenykedtek. A katasztrófák során nagyon sok szent irat megsemmisült.
Több helyen találhatunk említést özönvíz előttről származó könyvekről, amiket a tanítók megpróbáltak biztonságba helyezni, több-kevesebb sikerrel. A hinduk Védáit sikerült megmenteni, ám a modern druidák által emlegetett iratok, a Pheryllt könyvek - melyek a romantikus druidista elképzelések szerint az özönvíz előtt készültek - soha nem kerültek elő.
Az Aranykor végét jelentő katasztrófa után a kevés életben maradott helyzetét nehezítették a hegyekben lakó, alacsonyabb fejlettségi szinten álló, írástudatlan, vad népek, akik természethitükkel nagy befolyást gyakoroltak a kisszámú túlélőre. Idővel egymással keveredve, a fejlettségi szintből származó különbségek háttérbe szorultak, és Atlantisz gyermekeinek tudását csak a kiválasztottak vitték tovább.
A bölcs tanítók felkerekedtek, és megosztották ismereteik egy részét azokkal, akiknek szükségük volt rá, ám az igazi, mágikus tudást lassan a többségben lévők termékenységvallása váltotta fel. A hermetikus tanok őrzői, bár nem felejtették el Atlantisz örökségét, tisztában voltak azzal, mire van szükségük az embereknek. Alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, és titokban tevékenykedtek tovább.
Az okkultisták és a mágusok többsége úgy gondolja, a hermetikus tanok megismerését nagyban megkönnyíti a mítoszok tanulmányozása, és azok szimbólumainak megfejtése. Sok érdekes adat található Platon nagy vitát kiváltott írásában, a Timaioszban is. A szerző többek között a katasztrófa időpontját is megadja, úgy i.e. 9500 tájékára teszi.
Atlantisz pusztulása több részletben ment végbe. Az utolsó földdarab valószínűleg i.e. kb. 9-10.000 körül süllyedt el. Az itt élő népek fokozatosan hagyták el a kontinenst. Emlékeiket, tárgyaikat magukkal vitték és emlékezetükben a mai napig megőrizték az őshaza képét.
Platon leírásában az atlantiszi kontinens és a főváros szembetűnő hasonlóságot mutat a régi indián ábrázolásokon található őshazával. Hegyekkel körülvett várost ábrázol, körben fallal körülvéve, csatornahálózattal és a városból - a négy égtáj irányba - kifelé vezető négy úttal. Az azték birodalom fővárosának, Tenochtitlán-nak a felépítése meglepő hasonlóságokat mutat Platon elképzelésével.
A város leegyszerűsített alaprajza az úgynevezett napkerék, a körbe írt kereszt, nagyon fontos szimbóluma volt az őshazára emlékező népeknek. Az Afrika nyugati partján élő bennszülöttek még arra is emlékeztek, hogy egyes atlantiszi papok homlokukra napjelképet tetováltak, és a szimbólum mágiájával erősítették fel harmadik szem adta látásukat.
Szembetűnő az a hasonlóság is, mely szerint a beavatottak szinte minden népnél kígyóknak vagy sárkányoknak nevezték magukat. A maják Kukulcannak, azaz Tollaskígyónak, az aztékok pedig Quetzalcoatlnak és Eecatl-nak hívták azt a titokzatos, fehér arcú, szakállas idegent, akit istenükként tiszteltek. A Szent Patrikról szóló történetekben említés esik arról, hogyan űzte ki a szent férfiú a kígyókat Írországból. Feltehetőleg az új hit, azaz a kereszténység felvételére buzdító szerzetes és az ősi tudást megtestesítő druidák harcát szimbolizálja a leírás.
Az Aranykor véget ért ugyan, de minden utána következő világkorszak újabb lehetőséget adott a tapasztalásra. Jelenleg a Kali juga, azaz a vaskor közepén tart az emberiség, amikor is a technikai fejlettség és a spirituális szint törékeny harmóniája felborult. A Vízöntő korszakban egyre jobban hozzáférhetőek lesznek a mágikus energiák, kiegyenlítve ezzel a fizikai szintű tapasztalást és létrehozva az egyensúlyt. Arra kell törekednünk, hogy létrehozzuk magunkban egy Új-Aranykort, és ehhez szembe kell néznünk önmagunkkal és a világgal.

Nincsenek megjegyzések: