2007. szeptember 1., szombat

A bárdok és a filik

"Könnyebb elesni egy hős fegyverétől, mint az aer dárdáitól..."

A kelta mágia és mitológia tanulmányozói számára a bárdok (baird), az arisztokráciához nem tartozó szabad vándor énekesek az egyik legérdekesebbek. Az ő feladatuk volt megőrizni az ősi tudást, továbbvinni a történeteket. Általában megbízójuk hírnevét dicsőítették és politikai kémkedést is folytattak. Híreket hoztak és vittek, amerre útjuk során megfordultak, a kíváncsi kelták mindenhol nagy érdeklődéssel figyelték szavaikat. A családfők és a királyok előszeretettel alkalmazták őket.
Az énekesek általában húros hangszeren kísérték magukat. Legelterjedtebb zeneszerszámuk a hárfa volt, ami mai napig is Írország egyik jelképének számít.
Egy ír monda szerint az első hárfát egy -természetesen ír- óriás készítette. Mindez még a világok hajnalán történt, mikor csak egy pár -az első nő és az első férfi- élt a földön. Boldogok voltak egymással. Naphosszat rendezgették a hegyeket, folyókat, tengereket a földön, leterítették a mezőket és tavakat alkottak. Történt egyszer, hogy az asszony, aki jó feleség volt ugyan, ám egy kissé pörlekedő, összeveszett az urával egy kis apróságon. Nem tudták eldönteni, hogy hová tegyék azt a szép kis hegyet, amit az asszony éppen a kezében tartott. Mást mondott a nő és mást akart a férfi. Szó szót követett, mígnem az asszony mérgében földhöz vágta a hegyet és dúlva-fúlva elrohant. Üldögélt egy ideig az óriás, élvezte a nyugalmat és a csendet, ám egy idő után furcsa fájdalmat érzett a szívében. Felkerekedett, hogy a felesége után eredjen. Követte az óriásasszony nyomait, sok-sok évezreden keresztül, mígnem megtalálta. Egy távoli tenger partján aludt, és még akkor sem ébredt fel, mikor a férje odaért mellé. Leült az ember, várakozott, és lassan ő is álomba szenderült. Előbb ébredt a nőnél, és elindult, hogy kiderítse a hirtelen álmosság okát. Ahogy sétált a parton, egy óriási hal csontvázára lett figyelmes, amire a béldarabok és az inak feszesen rá voltak tapadva. A szél járt ki-be a kifeszített húrok között és olyan andalítóan muzsikált, hogy az ember újfent elálmosodott. Felkapta az óriási hangszert és sietve ment ébreszteni a feleségét. Miután jól kiveszekedték magukat, kibékülve indultak hazafelé. Azóta, ha az asszony pörölni kezdene, a férfi csak előveszi az első hárfát, játszani kezd és a felesége azon mód mély álomba szenderül.

Egy másik történet szerint Dagda, az írek főistene teremtett egy hárfát, hárfással együtt. Mikor a zenész felesége az első gyermekét szülte, szomorú volt. A férje játszani kezdett, és a húr átvette az asszony érzéseit. Ez lett a fájdalom húrja. A második gyermek születésekor az asszony boldog volt és kacagott, a második húr a vidámságé lett. Az asszony a harmadik gyerek szülése közben elaludt, nem érzett semmit. Eközben jött létre a nyugalom és a halál húrja. A hangszeren a hárfás nem szólaltathatta meg mindhármat egyszerre, mert akkor felcsendült volna a tökéletesség hangja, ami mindent megsemmisít. A férfi mindhárom fiából hárfás lett, akiket szüleik három irányba küldtek tanulni, hogy soha ne találkozzanak, mert mindegyikük csak a saját dallamát tudta játszani. A zenészek egy esküvőn jöttek össze, de nem ismerték fel egymást. Mikor elkezdtek játszani, alapjaiban fordították fel a világot. A hárfák vésetei életre keltek és mire egymást elpusztították, a connaught-i harcosok is holtan hevertek körülöttük. Ezután Dagda is csak akkor vette elő híres hangszerét legközelebb, mikor győzelmet arattak a Magh Tuiredh-i csatában.

A hangszerek mágikus tulajdonságait és használóik varázslói képességét a kelták soha nem vitatták. A bárdok általában autodidakta módon tanultak, bár a nép meggyőződése szerint a sidhe-ben, vagyis a tündérdombokban oktatták őket. (Hasonló tanítómesterekre utal a magyar mondás: Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. )
A mondák nagy hírű bárdjai gyakorta tettek utazásokat a túlvilágra, hogy visszatérve az isteni (tündéri) erő által megszállva alkossák meg költeményeiket. Mikor Awen, a múzsa megihlette őket, természetfeletti, látnoki képességet szerezve tértek vissza hazájukba.
A történetekben a Tuatha Dé Danann, vagyis Danu istennő népe, az írek istenei (más néven a tündérek) hozták magukkal a zene és a költészet mágikus tudományát, amit északon tanultak egy ismeretlen, varázshatalommal bíró néptől.

A zene és a tánc mágikus voltára utal, hogy a tündérek csak egyes kiválasztott emberekkel voltak hajlandók megosztani tudásukat. A nyári félévben, mikor jól érezték magukat, sokszor táncoltak anyagtalanul kedvenc fáik alatt. Amikor kedvük tartotta, láthatóvá tették magukat, általában szép fiatal képet mutatva a kiszemelt embernek. Ha rossz szándékkal érkeztek, a külsejüket is ennek megfelelően alakították. Egyedül csak személyes ügyben jártak, általában csoportban jöttek a mi világunkba a Tir Na n-Og-ból, az Örök Ifjúság Földjéről.
Egy régi elképzelés szerint a szentnek tartott tündérfák alatt aludni, főleg nyári éjszakákon, nem a legegészségesebb. Hogy ezt betarthassuk, ismernünk kell, melyek azok a fák és növények melyeket a tündérek különösen kedveltek. Ilyennek számított a tiszafa, a vadkörtefa, a galagonya, a kökény és a magyal. Általában örökzöldek alatt vagy mellett ropták a táncot, mert ezek az időtlenségre és az örök életre emlékeztették őket.
Ha egy ember megzavarta a tündéreket, ők legtöbbször bosszút álltak, ám korántsem volt biztos, hogy ezt az elkövetőn tették. Az időtlenségben minden bűn megmaradt számukra, miközben a fizikai világban múlt az idő. Az itt élők meghaltak mire a tündérek észbekaptak, és sokszor már csak a leszármazottaikra szállhatott a tündérek átka. Ez egészen addig tartott, míg valaki ki nem engesztelte őket, ami általában egy tündérországi utazás kényelmetlenségeit és próbák sorát jelentette.
Amikor a tündérnép az időtlenség hazájában táncolt, természetesen anyagtalanul tette, ám átjutva az anyagi világba és itt mulatva, állandóan elnyűtték cipőiket. Ha az erdőben járva kis zöldruhás manókkal, leprechaunokkal találkozunk, akik egyik kezükben kulcsot, másikban kis cipészkalapácsot cipelnek, tudjuk, ők voltak egykor és talán még ma is ők a tündérek cipészei.

A történetek szerint Tir Na n-Og-ban örökké folyt a mulatság, az ide tévedt harcosok, egész nap vadásztak, ettek, ittak és a szép asszonyokkal játszadoztak. Mikor megelégelték a lakomákat, énekekkel és táncokkal szórakoztatták egymást. Innen visszatérve aztán már nem csak mint harcosok, hanem költőkké és zenészekké is váltak egyszemélyben.
A kiválasztottak általában hangszert is kaptak tanítóiktól. Ha a kiszabott feltételeknek megfeleltek (és általában otthagytak valamit cserébe), kétszer-háromszor többet élhettek mint a többi ember, azonban ha megsértették a tündéreket, azok azonnal visszavették tőlük az ajándékot. Amikor egy zenész visszatért tündérhonból hangszerével, általában vak, sánta, vagy púpos lett, azaz adnia kellett valamit a tudásért, de egészen addig amíg a mágikus zeneszerszám vele volt, hibátlan testűnek látták az emberek.
A történetek nem szólnak arról, hogy a tündérek táncot is tanítottak volna. Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy a bárdok a zenét magasabb rendű mágiának tartották mint a táncot. Állítólag aki hallotta a tündérzenét, rögtön a megfelelő táncra perdült és csak nehezen tudta abbahagyni.

A költők és a varázslók ünnepén, Samhain-kor -ami egyes vidékekeken egy hétig, máshol akár egy hónapig is tarthatott- vagy a Beltane fesztiválokon az írek még az 1950-es években is őriztek egy szokást. A fiatalok az egyik faluból áttáncoltak a legközelebbi faluba, miközben az öregek figyelték őket és a végén kiválasztották a legszebben táncoló és a leggyorsabban célba érő párt. Úgy tartották, akik megnyerik ezt a versengést, egy éven belül összeházasodnak.

A nyugati szigeteken élő bárdok sokszor úgy tanulták a tündérek zenéjét, hogy éjjelente kiültek a tengerpartra és hallgatták a Túlvilágról átszűrődő dallamokat. Úgy tartották, aki egyszer hallotta ezeket a hangokat, soha többé nem tudta elfelejteni.
A bárdok zenéje és költészete egyaránt mágikus mesterségnek számított. Mindkettőt alkalmasnak tartották az életadásra, a gyógyításra és halál okozására is. Úgy vélték, a dallam és a ritmus rezgése fellazítja a mágia szövetét, és így akadálytalanul áramolhatnak a megfelelő információk, kérések, átkok.

Háromféle dalt különböztettek meg. A vidám (ide tartoztak a harci indulók is), a szerelmes (és szomorú) dalok, és az altatók -amik nagy erejüknél fogva örök álomba is ringathatták a gyanútlan hallgatót- mind nagy erővel rendelkeztek.
A harcos bárdok, az arab sahirokhoz, vagyis harctéri versmondókhoz hasonlóan versbe szedett, dallal kísért mágikus énekekkel segítették a sereget. Nem fogtak fegyvert, csak mágiával harcoltak. Dallamvezetésük kacskaringósságával igyekeztek kikerülni az ellenség mágikus védelmét. A skótok híres hangszere a bag pipe (skót duda) szolgálta a védelem megalapozását és fanatizálta a harcosokat. Elnyomta az ellenséges sereg harcosainak énekét, ami nagy előnynek számított, miután a keltáknál rossz előjel volt, ha egy harcos meghallotta az ellenség mágikus dalait. Számára a csata valószínűleg halállal végződött.
A bárdoknak a germánok trubadúrjaihoz hasonló szerepük volt, bár nem énekeltek segélykérő himnuszokat isteneikhez, inkább önmagukból és a hangszerből merítették erejüket. A magyar igricek szerepe már inkább a hagyományőrzés volt.

A bárdok egyik fontos varázsdala az aer volt. Akivel szemben alkalmazták, felkészülhetett a legrosszabbra. Keléseket, pattanásokat rosszabb esetben halált is okozhattak.
Mágiájukban fontos helyen szerepelt az ail-geis is, ami egy olyan kérés volt amit teljesíteni kellett annak akihez intézték. Ha az illető volt olyan merész, hogy ezt megtagadja, megfosztották a becsületétől és le is fokozták.
Írország négy tartományában egy-egy bárdközpont és több kisebb "bárdház" létezett. A Munsterben lévő központban az altatót, Lensterben a szerelmes és szomorú dalokat, Ulsterben a vidám és harci dalokat, Connaughtban pedig a szatirikus énekeket tanították. Egy igazi bárdnak végig kellett járnia mind a négy iskolát, hogy sikeres tanulmányai fejében megkapja mind a négy megkülönböztető szalagot. Csak ekkor léphetett be teljes joggal a bárdházakba, ahol új dalok és költemények tanításáért, lejegyzéséért teljes ellátást kapott és megtanulhatta mások történeteit. Az, aki két szalagot megszerzett, tehát kétféle stílust mondhatott magáénak, szolgálóként léphetett be a házakba. Az itt töltött idő alatt tanulhatott, és később folytathatta útját a másik két tartomány felé. Megkülönböztető jelzésként általában hajukat egy "bárdszalaggal" összefogva viselték.

A költők nagy versenyeken mérték össze tudásukat (ír-feist, wales-eistedd fodd), ami jó alkalmat kínált a vásárokra, a harcosok és kocsihajtók próbájára, a mulatozásra. Egy ilyen feist-en átkozta meg a várandós Macha az ulsteri férfiakat, akik arra kényszerítették az asszonyt, hogy dicsekvő férje életéért cserébe győzze le futásban a híres ulsteri lovakat. Bosszúja az volt, hogy minden évben Samhain napja körül, az összes férfi öt napig azt a szenvedést (szülési fájdalmat) érezhette amit ő érzett, mikor terhesen versenyezni kényszerült.
Az énekmondók hangszeren is játszhattak, de nem volt számukra kötelező. Olyan bárd is akadt, aki kellő énekhang híján csak beszélt, és a szómágiával remekül elboldogult.
A bárdokat útjuk során mindenhol különleges bánásmódban részesítették. Ha megsértették őket teljes joggal írhatták meg az illetőnek szánt szatirikus költeményt, ami több generáción keresztül csorbította a sértegető fél hírnevét. A kelta nép a glam dicin, vagyis a ráolvasó ének erejétől rettegve, jobban félt a bárdoktól, mint a harcosoktól.
A bárdok tudásuk szerint szakosodtak. Előénekesek, a nemesek udvari énekesei, vándor énekesek és történetmondók is lehettek. Wales területén magasabb rangban álltak mint a filik, Írországban mindez fordítva volt, ahol is a filik költőnek és mágikus hatalommal rendelkező látnoknak számítottak. Nők (bran fili vagy banfáith) is lehettek közöttük.

A filik a szó erejét használták, de nem vehettek részt a druidák titkos szertartásain. Tanulási idejük 7-12 évig tartott a fili iskolákban, ahol hagyományos tudást is oktattak. Megismerték a dinschenechas-t, vagyis a Jeles Helyek Tanát, ami leginkább történeti földrajznak nevezhető. Életben tartották a dombokhoz, erdőkhöz, ligetekhez, folyókhoz tartozó történeteket és a szent helyek jelentőségét. Szájhagyomány útján folytatták tanulmányaikat. Ők voltak a törvények őrzői és ismerői is. Még a druidák is hozzájuk fordultak vitás ügyekben. Nagy gondot fordítottak a zene, és főleg a szent zenék megőrzésére.
A fili hierarchia első fokozatának (tanuló) neve Éigsín, a másodiknak Mac Fuirmhidh, a harmadiknak Dos, a negyediknek Cana, az ötödiknek Clí, a hatodiknak Ánradh (Ánruth) és a hetediknek Ollamh volt.

A XII. századig még nem különült el egymástól élesen a zenész és a költő, csak a XVII. századra vált két külön ágazattá. A korai ír költészet nem ismerte a rímet, az csak a XV. században jelent meg a grammatikai versekben. Nem létezett funkció nélküli irodalom sem. A történetek között akadt szerelmi, harci, bikarablásokról szóló és még sok más mese is. A fili hierarchia attól függött, a költő mely területtel foglalkozott. Legfontosabbnak a mecénások történetei számítottak, ezt követte a dinschenechas, azt pedig a szerelmi történetek. A bárdoknál hasonló volt a felosztás. Az Ard Rí főfilije más rangban volt mint egy családfő főfilije. Az előkelőbbeknek pedig az alacsonyabb rangúak voltak a kísérőik.
A történetmondók az énekek és a szövegek közben recitálással tartották fenn a hallgatóság figyelmét. Mindent elsőre meg tudtak jegyezni, ami nagyon fontos volt, mert nem írhatták le amit tanultak. Az emberek félték a hatalmukat, mert ők a szavaikkal is tudtak ölni. Ha valaki nem fogadta el véleményüket, állítólag elég volt ha megfogták az illető fülét, és az máris szörnyethalt.

Nincsenek megjegyzések: