2007. szeptember 1., szombat

Lódítások Könyve

Elmesélem nektek a hódítók történetét, kik egy távoli földről érkeztek és sok dicső csatát vívtak egykoron. Termetük sudár volt, arcuk ragyogó, ám ez mit sem segített rajtuk, mikor népük nevét kellett kimondaniuk. Ők voltak a Tuatha Dé Danann, vagyis Danu istennő törzse, foglalkozásukra nézve istenek.

Órák óta szedelőzködtek már. Az erősebbek régen elfoglalták a jó helyeket a hajókon, a többiek libasorban, hónuk alatt értékeikkel éppen felszálláshoz készülődtek. Daghda lyukas üstje, Nuada csorba kardja, Lugh összecsukható, teleszkópos dárdája mellett jelentős helyet foglalt el a Végzet Köve is. Ám ezektől semmi pénzért nem váltak volna meg. Már a legöregebbek sem emlékeztek arra, mióta is cipelik az ereklyéket, de azt érezték, súlyos hiba lenne az ószeresre bízni, míg ki nem derítik, miben is rejlik az értékük. A tákolmányok már roskadoztak, mikor Nuada, a király végre megadta a jelet az indulásra. Útjuk többé kevésbé eseménytelenül telt, legalábbis hozzájuk képest. Attól eltekintve, hogy a Szent Kő állandóan sikoltozott, mikor a király a közelébe ért, és Morrighan varjú alakjában többször letojta Oghma tudományos-fantasztikus könyvgyűjteményét, semmi említésre méltó nem történt. A többieket csak Daghda riogatta, aki időnként felrikkantott, részint az elfogyasztott sör mennyisége, részint az általa előadott dal pikánsabb részeinek kihangsúlyozása miatt.

Morfesa a druida ősöreg volt már. Kinőtt fehér csuhája újra úgy állt rajta, mint gyermekkorában. Töpörödötten, szétvetett karokkal feküdt kabinjában, a báránymintás nyoszolyán, piszkosszürke haja döglött madárként terült szét fagyönggyel töltött kispárnáján. Karmokra emlékeztető ujjai között füstölgő szivart tartott, a parázs ugrásra készen várakozott a tetején.
Eközben a hajó fedélzetén megint csődület támadt. Daghda ötödször kiáltott földet, miközben most is, mint már annyiszor, torkán akadt a vaddisznósült. A hatalmas isten mellén sörfoltok éktelenkedtek, lábainál bőrmelltartós, párductestű istennők vonaglottak. Míg ketten a fuldokló hátát ütögették, a többiek lemondó sóhajjal készültek visszatérni munkájukhoz. Ki a bújócskázást, ki a pirospacsit hagyta félbe miatta. Néhány druida éppen az ebéd elkészítésén dolgozott, s a hirtelen támadt kiabálás megzavarta koncentrációjukat. Ám az eddig vidáman jódlizó istent már nem lehetett leállítani. Kezei a hajó korlátját markolászták, miközben furcsa, bugyborékoló varázsigéket mormogott a víz felett. A legközelebb állók újfent a föld szót vélték kihallani zavaros kántálásából. Csodával határos módon a varázslat sikerült. A látvány önmagáért beszélt.

Közelebb érve a táj ismerősnek tűnt, miként a maguk mögött hagyott vidék, ez is sáskajárás nyomait viselte magán. Messziről látszottak a kis jószágok csónakjaik mellett, amint riadtan dobálják befelé cókmókjukat az isteni nép láttán, és őrült tempóban evezni kezdenek.
Danu népe éppen megérkezett, mikorra a parázs végre kiszámolta a megfelelő szöget és távolságot, és röhögve ugrott a báránymintás takaróra. Morfesa eközben álmodott. Legénykorának legszebb emlékeinél tartott, és mint akkor a szénakazal, most az ágytakaró is fellobbant a legérdekesebb résznél.
A menekülést szinte rutinosan végezte el. Mire kiért, a többiek már nevetve vették birtokukba a partszakaszt. Felszabadult, boldog kacagással, kissé szédelegve Daghda vezette a menetet. A tűz és a hangulat már a tetőfokára hágott.
Az itt állomásozó Fir Bolg csapatok rémülten bújtak fedezékeikbe. Ők, kiknek nevéhez sok csodás tett fűződik, ezzel az új helyzettel nem tudtak mit kezdeni. Megrémítette őket a számtalan piknikkosár, napernyő és az eldobált napolajos flakonok színes forgataga. Négy druida, Morfesa, Esras, Uiscias és Semias varázstudománya is kitörölhetetlen emléket hagyott bennük. A rengeteg fehér galamb és nyúl már elborította a partot, a hajókból felszálló füst pedig még tovább nehezítette a védők helyzetét. Mikor a Fir Bolg-ok kicsit felbátorodtak, végre hivatalosan is megkezdődhetett az első Magh Tuiredh-i csata. Bár akkor még a legokosabbak sem sejtették, hogy számozniuk kell majd.
Daghda egy kesztyűvel hadonászva Fir Hang-nak csúfolta a szerencsétlen népet, miközben szokásához híven sűrűn felrikkantott. Dalai- miként társait a hajón -a Fir Bolgokat sem lelkesítették. A pikánsabb részeknél többen elájultak, ezzel is növelve Danu népének esélyeit. Nuada a kardját próbálta felcsatolni derekára, Oghma tudományos cikkeket olvasott fel, miközben Morrighan szokott alakjában üldözte a rémülten pottyantgató galambokat. Brighit istennő sem tétlenkedett. A legújabb csontkovács technikát próbálgatta a Fir Bolgokon, ami nagyon hatékonynak bizonyult, mivel csupa egészséges, kitekert nyakú hulla szegélyezte útját.
Végre történt valami. Nuada, ki a csata kezdete óta bajlódott makacs kardjával, sikeresen megszabadult egyik karjától. Később ezt ráfogta Sregg-re, akit apja Sengard felelősségre is vont emiatt.
Ilyenformán zajlott hát a hírhedt Magh Tuiredh-i csata- szám szerint az első -ami végül a Tuatha nép győzelmével zárult.
Midőn kis dulakodás után a gyengébbek végül eltakarították az eldobált papírpoharakat, kiürült zacskókat és levágott testrészeket, rövid nyugodt időszak vette kezdetét az isteni nép életében.

A sziget egylábú, egykezű, egyszemű őslakóival könnyű volt összebarátkozniuk. Domnu istennő népe, vagyis a fomoiriak hajlandóak voltak egyezséget kötni Danu törzsével. Brighit időnként még halvány kísérletet tett a hiányzó szemek, karok és lábak pótlására, ám tervét udvarias ütlegelések kíséretében minduntalan visszautasították.
Mivel Nuada tekintélye és karjainak száma erősen megcsappant az ütközetben, a népnek új király után kellett néznie.
Delbaeth fomoiri király és a Danu népéből származó Eire fia, Szép Bres önként jelentkezett a kényes feladatra. A Tuatha Dé Danann a második csatát már Bresnek köszönhette, aki addig idétlenkedett a költőkkel, addig sanyargatta és adóztatta az ártatlan isteneket, míg azok megelégelték ténykedéseit. Dian Cecth a gyógyító kovácsisten titkos természetgyógyászati módszereinek segítségével összeeszkábált egy ezüst kart Nuadának, majd fiai segítségével fel is erősítette a király testére. Miután harmadszorra sikerült eltalálniuk a kar végleges helyét, a király szebb lett, mint újkorában. Ám nap nem múlhatott el náluk csetepaté nélkül. Dian Cecth szakmai féltékenységtől vezetve, az ezüst kar ürügyén összekapott fiaival. A kis affér után azonban már semmi nem állta útjukat ahhoz, hogy megdöntsék a gonosz uralmát, és jó királyuk újra elfoglalja porcelán trónusát.

Miután Nuada visszakapta megérdemelt helyét a palotában, Bres egy papírtekerccsel, furcsán összeszorított lábakkal, feldúltan átkozódva elrohant árulkodni a papájához. Hagyták.
Mivel az akkori királyság alapja az volt, hogy a jó termés és a gazdagság érdekében csak tökéletes testű ember lehetett uralkodó, az újjávarázsolt Nuada sietett rászolgálni a bizalomra. Apró pattanásai eltüntetésére kis sminkkészletet vásárolt.
De a nyugalmas élet nem tarthatott soká. Egy tudálékos alak zörgette Tara ajtaját bebocsátást kérve. Az ajtónálló roppant ravasz isten hírében állott. Elő is vette jobbik eszét, s hogy kibújjon egy újabb éhenkórász beengedése alól, rafinált kérdésekkel zaklatta az ifjút.
Milyen mesterséghez értesz, fiú?- kérdezte rögtön a közepébe vágva. Csak azt engedhetem be, ki olyan mesterséget tud, mit más nem a palotában.
-Ács vagyok.- felelte büszkén Lugh, mert ő volt a kérdezett.
Kis idő múlva az ipse feldőlt a röhögéstől. A gyönyörű isten megpróbált beosonni mellette, ám az ajtónálló nem fomoiri volt. Két rángatózó lába közül az egyik komolyan eltalálta a hőst. Zuhanás közben sérülései eszébe juttatták, ért ám ő az orvosok mesterségéhez is. Az ajtónálló fuldoklott.
-Hárfás vagyok,- használta ki a hörgés szüneteit -vagy költő, vagy kovács, varázsló.
A kapus átesett a holtponton. Sírt. Mikor ott tartott, micsoda zsúfolt, szörnyű hely ez, az ifjú végre megadta neki a kegyelemdöfést. Nem elégedett meg a panaszkönyvvel, egyenesen a főnökkel akart beszélni. Azt tudakolta. van-e bent olyan, aki mindehhez egy személyben ért. Nem volt, ám Nuada még mindig kibúvót keresett. Munkanélküliségre, inflációra és az időjárásra hivatkozott.
Ám Samildánach, vagyis Sok Művészet Mestere hajthatatlan volt. Ekkor a király a fidchell játékot javasolta. Ha nyer, ott maradhat. Persze amilyen stréber, megtette.
Lugh nem Danu törzséhez tartozott, ami meglátszott öltözékén is, és egyes állítások szerint erősen fomoiri szagot árasztott.
Nagyapja, Balor egy végzetes jóslat miatt lányának Etnee-nek balkézről született gyermekeit a tengerbe dobatta. A jóslat szerint a fomoiri királyt saját unokája fogja eltenni láb alól, a király pedig, jószívű uralkodó révén, nem ölte meg az ártatlan gyermekeket.
A három kisded közül csak egy tanulta meg a kényszerű úszás tudományát, és miután Tailtiu kihalászta, szép lassan gyönyörű férfivá érett. Fehér lova, Leomló Sörényü Aonvarr hátán vágtázva sok boldog percet szerzett az ámuló fehérnépnek.
Hősiességével szerzett neveit a krónikások nagy bánatára, igen hosszadalmas munka volt felsorolni.
Samildánach, Sok Müvészet Mestere mellett a Lámfhadat, vagyis Hosszú Kezü jelzőt is birtokolta. A hölgyek által adományozott becéző hangú nevektől most eltekintünk. Kardja Freagra, és gyermekkori csúzlija mindenhová hűségesen elkísérték.

Ez idő alatt a fomoiriak víz alatti palotájában folytak a harci előkészületek. Bres elindította az ellenséges sereget, Nuada pedig midőn értesült a forrongásról, elkezdte felcsatolni Cliamh Solais-t, a kardját. Mire felocsúdtak már szép lassan meg is kezdődött a második Magh Tuiredh-i csata.
A rosszmájú nézők szerint a harc remekül kezdődött.
A fomoiri Balor ártó szemével megbénította a kardjával bíbelődő Nuadát, kinek helyébe az idegenből érkezett Minden Lében Kanál Lugh lépett.
Mellette állt kissé kötelességszerűen -nem is mímelve a lelkesedést- Oghma, Dian Ceth, Goibniu, Creidne és Luchtaire is.
Nagy nehézségek árán, többek között a nyugdíjak emelését ígérgetve végül sikerült mozgósítaniuk a varázslókat és a művészeket is.
Egyesek megígérték, hogy az ország 12 legmagasabb hegyét az ellenségre zúdítják. A szorgalmasabban a zsebkésükkel már el is kezdték farigcsálni a roppant képződményeket, míg mások -a józanabbak- varázstudományukat vették elő és tüzesőt szórtak az óriásokra.
Dian Ceth leárazáson vásárolt mágikus kútjába dobták és -a közel állók elbeszélése alapján enyhén hamisan hangzó- varázsénekekkel feltámasztották az elesetteket.
Ekkor Lugh beszédet intézett a néphez. A szunyókálók felriadtak, a magukat halottnak tettető lógósok lassacskán feltápászkodtak, a többi pár száz harcos, kik eddig Nuada egészségéért aggódva csatárláncban szállították a borogatást a hőn szeretett, megbénított királynak, végre újra csatarendbe álltak.
Morrighan hadistennő szokásos kedves invitálásával a tengerbe szorították az ellenséget, míg Daghda álnéven -rettegve a férjektől- szerelmi tudománya révén kapott információkat Uinnus folyó hölgyétől, és a fomoiri Dé Domhnann fiának, Indechnek sötétbőrü, fekete sörényü leányától.
Végül az istenek, talán az ő isteneik segítsége folytán, győzelmet arattak a 2. Magh Tuired-i csatában.
Morrighan és Badb adta hírül az országnak, a sidhe-eknek, a folyóknak, hegyeknek, a folyótorkolatoknak, a zoknisfiókok mélyének és a mosatlan edényekben rejtező ételmaradékoknak a győzelmet.
Miután már mindenki tudta a jó hírt, végre elővették az áruló Brest. Ártatlan kérdezgetésük és rábeszélésük végül elérte célját. Bres elvállalta azt, amit mindenki különféle fej-, láb- és gerincfájdalmakra hivatkozva visszautasított, vagyis a földművelést.
Az isteni nép nem sokáig örülhetett szép lakhelyének. Pofátlan hódítók érkeztek, kik Mil fiainak nevezték magukat.
Elsőként Ith érkezett, ám őt -ha már így belejöttek- megölték.
Beltane napján aztán megjöttek a többiek is. Először három unatkozó istennővel találkoztak. Az egymást túllicitáló, magukat illegető hölgyek, Eire, Fodhla és Banbha üdvözölték őket a szigeten.
Míg a többiek a sminkkészletükkel bajlódtak, az élelmes Eire megjósolta a fiúknak, hogy a sziget örökre az övék lesz.
Álságos, behódoló mosolyát nem vették be. A hangadó, vagyis Mil legidősebb fia, Donn -mivel elég disznó filmet látott már- szó szerint vette a jelzéseket. Midőn megtörtént a csók, és a szűz istennő végre levegőhöz jutott, haragjától hangos lett a part.
Megfeledkezve a hódítóknak kijáró udvariasságról, átkot szór az újonnan jöttek fejére.
Mil fiai felszólították az immár összecsődült népet, hagyják el az országot, ők pedig a behatolókat akarták távozásra bírni.
A druidák széllel próbálták elüzni őket, ám az írek ősei mégis partra szálltak varázslóik segítségével.
Eire, immár némiképp lecsillapodva, társnőit megelőzve megkérte Mil fiainak druidáját, Amairgint, hogy róla nevezzék el a szigetet, s ez így is történt.

A Lódítások könyve szerint az istenek elmenekültek, ám ez később aljas rágalomnak bizonyult. Tudjuk, hogy még ma is ott élnek a sidhe-be, vagyis a tündérdombokba húzódva, csak a Tuatha Dé Danann helyett most a jól csengő Daoine Sidhe, vagyis az Üreges Dombok Népe néven mutatkoznak be a gyanútlan embereknek.
Ha figyelünk, mi is meghallhatjuk csengő kacagásuk az esti szélben.
Lehunyt szemmel magunk előtt látjuk, amint Dagdha táncolva bordalokat énekel, Lugh fontoskodva igazítja meg a fidchell táblán a bábukat, és az ősöreg Morfesa karmos ujjai között egy félig égett cigarettával szundikál.
A király érces hangját hirtelen egy varjú éles kiáltása zavarja meg, mikor a parázs végre rászánja magát a repülésre, s büszkén, széles, vörös mosolyát megcsillantva, boldogan landol a báránymintás takarón....

Nincsenek megjegyzések: