2007. szeptember 1., szombat

Szent állatok a kelta mitológiában

A kelta nép nagy tiszteletben tartotta az állatokat. A klánok és a családok saját totemállatban hittek. Az állat és az állatszellem szent volt minden kelta szemében.
Ez az állítás Patricia Kenneally egyik könyvében szerepel. Az író azt állítja, tagja egy ősi ír klánnak, a Farkas Sámánoknak, amit a Mágikus Vezetők irányítanak. Bármennyi is valós ebből, az mindenesetre tény, hogy a kelta nép körében nagy tisztelet övezte a természetet, a növényeket, a különféle állatokat, a dombokat, hegyeket. vizeket és ezek szellemeit.
Sok történettel találkozhatunk a druidák állattá válásáról, ami nem idegen más kultúrák mágusainak, boszorkányainak gyakorlatától sem. Az alakváltást a viking törzsek sámánjai, varázslói és harcosai is alkalmazták. A dobolással, hallucinogén növények fogyasztásával és varázsdalokkal, mágikus szövegek kántálásával létrehozott transzállapotban végzett hamlöberi vagy hamrammr, azaz az "asztráltest" kivetítése és állat alakban való megjelentetése a germán seidh boszorkányok praxisába tartozott.
(Amit általában helytelenül asztrális utazásnak hívnak -és valójában csak az asztrális síkon tett látogatást takarja- nem egyezik meg a fent említett technikával. Ez a testkilépésnek nevezett gyakorlat, melyben a kivetített "test" akár látható állatalakban, akár egy állat testébe költöztetve is cselekedhet a fizikai síkon.)
A druidák, a sámánok, a boszorkányok és a viking harcosok közül is sokan alkalmazták ezt a módszert. Madarak, farkasok, kutyák és egyéb állatok alakjában kémkedtek, menekültek vagy valamilyen mágikus cselekedetet hajtottak végre. Ha az állat, melynek testét elfoglalták, elpusztult, a mágusoknak nagy esélyük volt a halálra. A testkilépést végző varázsló a saját testét sem hagyhatta őrizetlenül. Védekeznie kellet a fizikai és a más síkok lényeinek támadásai ellen egyaránt. Testébe -ha nem történt támadás- bármikor visszatérhetett. Ezt a technikát a mai mágusok is ismerik és gyakorolják.
Ahhoz, hogy az egyes állatok kultuszait megismerhessük, tudnunk kell, azok melyik asztrológiai korszakba tartoznak. A Föld precessziós mozgása miatt a tavaszpont -vagyis az Egyenlítő és az Ekliptika (Nappálya) metszéspontja- az állatövi csillagképekhez viszonyítva az állatövi jegyek sorrendjével ellentétes irányba látszik vándorolni. A Nap 2160 év alatt megy át egy állatövi jegyen. Két ilyen szakaszt, tehát 4320 földi évet nevez a hinduizmus jugának.
Egy juga egy kozmikus világkorszak, mely mint láttuk, két asztrológiai korszakot foglal magába. Az Aranykor, vagyis a Krota juga a Szűz (föld) és az Oroszlán (tűz) korszaka. E két szimbólum adja ki az oroszlátestű, emberfejű (szűz) szfinxet. Az Ezüstkor, a Treta juga, a Rák (víz) és az Ikrek (levegő) korszaka. A Rák víz- jellegű korszakához kapcsolódik egy kisebb vízözön. A következő korszak a Bronz vagy Érckor, a Dvapara juga, a Bika (föld) és a Kos (tűz) korszaka. Jelenleg a Vaskor, a Kali juga közepén tartunk, ami a Halak (víz) korszakával kezdődött, és a Vízöntővel (levegő) folytatódik.

A bika- kultusz kialakulásának idején, kb. az i.e. 4. évezredben kezdődött világkorszak, a Bika korszaka. Ekkor a tavaszi napéjegyenlőség idején a Nap a Bika csillagképben kelt fel. A kelták egyik legszentebb állata a bika (tarb-bika, dam-ökör, bó-tehén) az őket megelőző világkorszak "terméke" volt. Nagy szerepet játszott a fagyöngy szedésének szertartásában, ahol két fehér bika volt a druidák áldozata az Ég Istenének. A bikák kettős természetére sok népnél találhatunk utalást. Mint a termékenység, gazdagság, bőség, életerő és a királyi hatalom jelképe és a gonosz, a halál megszemélyesítőjeként és alvilági állatként is megjelenik.
A Tán Bó Cualgne, vagyis a Cualgne-i marharablás című ír mondából kiderül, hogyan szállt harcba egy gyönyörü bikáért Írország három tartománya a negyedik tartomány, Ulster ellen. Ailil király asszonya, Medb, Connaught tartomány királynője meg akarta szerezni az ulsteri barna bikát, a saját vörös, fehérhomlokú, fehérszarvú bikája mellé. Az asszony, Fergus által vezetett seregét csak Cú Chulainn, a nagy hős állította meg, mert az ulsteri férfiakon rontás uralkodott, szörnyű szülési fájdalmakkal gyötörve őket. A bikát a Connaughtiak nagy harcok és veszteség árán mégis elvitték, de a két állat később megölte egymást. Egyikük még hazavonszolta magát, szarván az ellenfél véres cafataival, de amint hazaért, összecsuklott és kilehelte lelkét. Ezután az összetűzés után a két tartomány között hét évig béke uralkodott.
Dian Cecth fiainak csodálatos tehenét - melynek teje soha nem fogyott el- az ulsteri barna bikához hasonlóan, mások is szerették volna birtokolni. Mikor Balar, a fomoiri király ellopta, Cian kovács mindent megtett, hogy visszaszerezze.
A kelta nép életében nagy jelentősége volt a szarvasnak (ag vagy os) is. Úgy tartották, ezek az állatok a tündérek teremtényei, és képesek megmutatni a világok közötti utakat. A fehér szarvas sok helyütt mágikus lénynek számított. Rengeteg történet számol be olyan szépasszonyokról akik szarvassá válva menekültek a vadászok elől, hogy azután egy mesés birodalomba vezessék azokat. Fionn felesége, Sabha akkor változott szarvassá, mikor át akart menni az Alsó Világba.
(A magyar mondában is találhatunk csodaszarvast, mely átvezette Hunort, Magort és a száztagú csapatot egy másik világba. Aranyfényű koronájának csillogásával csalogatta őket egyre messzebb, míg elérték a tündérek tisztását.)
A kelta Osszián (Oisin) történetében is előfordul. Oisin nevének jelentése Kis Szarvas, amit azután kapott, hogy anyját egy varázsló szarvassá változtatta, s az így szülte meg fiát. Oisin fiának, Osgarnak a neve szintén beszédes, szarvasemlőt jelent. Az ír Finn országának egy részét Osraige-nek, azaz Szarvasnépnek nevezték. Egyéb utalásokat is találhatunk az állat fontosságára Donn és Mongan történeteiben, akik szarvassá változtak.
A honfoglaló Partholónok egyetlen túlélője Tuan Mac Carill volt, aki először erdei vademberként, majd szarvasbikaként, később sasként és lazacként élt. Végül önmagaként inkarnálódott és elmesélte Írország történetét.
Egyik legfontosabb szarvasmotívum a gall Cernunnos (Carnún- ír) istenhez kapcsolódik, akit fején szarvasaganccsal ábrázoltak. Ő a vadászat és a vadállatok ura, termékenységisten és halálisten volt egyszemélyben. A modern boszorkányok szerint- akik az Agancsos Istent, a kelta hagyományban ezen a néven tisztelik- az agancs a természet körforgását, megújulását és a termékenységet szimbolizálja.
A kelták körében nagy tisztelet övezte a lovakat (ech, marc, fell, capall, gabor-fehér ló), az egyik legfontosabb állatnak számítottak. Misztikus jelentősége leginkább a fehér lónak volt, ami fontos szerepet játszott a királyválasztásnál. Fehérége folytán a tudás és a bölcsesség szimbóluma volt. Meghágása, a belőle főzőtt levesben való fürdés és az étel megevése megadta a király számára az állat által jelképezett tulajdonságokat.
A kutyához a szarvashoz és néhány madárhoz hasonlóan a ló is túlvilágra vezető állat, ő szállítja a halottakat a Holtak Országába. A walesi Gwynn ap Nudd a túlvilági király és a Vadászat Mestere egy fakó lovon járta birodalmát, lelkek seregeinek gyűrűjében.
Egy történetben Abarta, a Tuatha Dé Danann nép egyik istene felajánlotta szolgálatait a Fianának, a Finn (Fionn) mac Cumhaill vezette seregnek. Hogy a megfelelő fogadtatást biztosítsa, megajándékozta a harcosokat egy hatalmas szürke lóval. A ló szilajul védekezett, de végül sikerült felnyergelni, ám nem volt hajlandó elindulni. Már tizennégy harcos ült a hátára és még mindig nem mozdult. Mikor Abarta felpattant mögéjük, olyan gyorsan megiramodott, hogy a tizenötödik harcos a farkába csimpaszkodva repült utána. A ló a túlvilágra vitte a harcosokat, Finn és megmaradt harcosai pedig egy varázslatos hajóval követték nyomaikat. Foltor, Finn segédje megtalálta az utat a másik világhoz, ahol kiszabadították Abarta foglyait, őt magát pedig egy ló farkához kötözve egészen Írországig húzattak büntetésből. Miután elvégezték amit megkövetelt a becsület, a harcosok kibékültek Abartával.
Az ősi időkben a ló a harc szimbóluma volt, azt tartották róla, megvédi az embert a démonok hatalmától. Sokszor pénzeken is szerepelt. A gall Epona és walesi megfelelője Rhiannon (Riga-Tona) istennő a lovasok, lovászok, lovaskatonák patrónusa volt, képmásukat lóistállókban a jászolra festették, hogy védelmezzék az állatokat és biztosítsák a termékenységet. A lóistennőt bőségszaruval és kulccsal ábrázolták, ami a gazdagságra és az istálló őrzésére utal.
Az angliai Wiltshire dombján egy hatalmas fehér ló található, de a dél amerikai nazka fennsík vonalaihoz hasonlóan, ez is csak felülről látható teljes pompájában. Ezt a helyet a Fehér Ló dombjának is nevezik.
A kutya (cú, cuilén-kis kutya, matad) az alvilági istenek és a halottak kísérője a legtöbb- így a kelta mitológiában is. A walesi Arawn-nak, a talpig szürke istennek -Annwn, vagyis a túlvilág urának- kísérői, a pokol kutyáihoz hasonlatos teremtmények terelték át a túlvilágra a lelkeket és ők őrizték a másik világ kapuit.
A kutyák a boszorkányok állataként, mint familiáris is sokszor előfordultak, és a vadászok kisérőiként is szerepeltek. Jó példa erre a walesi mitológia Vadásza, Gwyn ap Nudd.
A kutyát intelligenciája és az ember életében játszott fontos szerepe minden mitológia elengedhetetlen állatává tette. Szinte mindenhol a halállal, a lélek vezetésével állt kapcsolatban. Ő volt a hírnök a különböző világok között.
A kutya az ír hős, Cú Chulainn (Cullan kutyája) -eredeti nevén Setanta- mellékneve is. A fiú új nevét akkor szerezte, mikor véletlenül megölte Cullan kovács kutyáját. Azért, hogy a férfit kiengesztelje, vállalkozott arra, hogy addig szolgálja az eb helyett, amíg az fel nem nevel és be nem tanít egy másik házőrzőt.
A történetekben időnként csodálatos képességű kutyák is felbukkannak, mint Fionn mac Cumhaill állatai, Bran és Sgeolainn, akik át tudtak változni emberré.
A manysiknál és az iszlám kultúrában úgy tartják, alvilági kutyák rágják le a halottak húsát. Egyiptomban a kutya és a sakál az újjászületést is jelképezte. Éjszakai állatként kapcsolatba hozható a holddal és a termékenységgel is. A görög alvilági istennő, Hekaté állata, a tűzokádó Cerberos, az alvilág kapujának őre, hasonló hozzá a germán mitológiában szereplő Garm. A magyar néphit föld alatt élő (alvilági) kutyája a purkulics, mely állandóan megeszi a holdat.
A fekete kutyák, ezek a természetfeletti hatalmas termetű, vörösen izzó szemű kísértetek a Brit szigeteken szinte bárhol megjelenhetnek. Állítólag sokan látták már ezt az "állatot", általában éjszaka, amint a kihalt utcákon rohan, vagy éppen egy kerítés vagy egy híd mellet várakozik. Tájegységenként sokféleképpen nevezik. A Striker, a Black Shuck, a Boggart, a Padfoot, a Cu Sith és a skót hebridákon ismert, érdekes módon fehér szőrű, Lamper néven emlegetett kutya a találkozások alkalmával mind- mind hasonló reakciókat mutat. Általában nem támadnak addig, míg békén hagyják őket, ha mégis, akkor égési sérüléseket és megmagyarázhatatlan betegségeket okoznak. Az okkultisták a föld erővonalainak, más néven a ley vonalak őrzőinek tartják őket.
A farkasok (macc tíre-a föld fia, sod maic tíre-nőstényfarkas, cú allaid, fáel, fáelchú, bréch) a kelta harcosok szemében szintén a bátorság és a harc szimbólumai voltak.
Több törzsnévben megtalálható a vadkan (cullach, torc, morc, ner) is. Ez az állat a vadászó nép életében szintén fontos volt. A gall Arduinna, a vadászat és az erdők, főleg az Ardennek istennője mellett láthatjuk az ábrázolásokon.
Az írek ünnepein rendkívül fontos volt a vaddisznósült elosztása, és elejtése is kihívásnak számított az állat hatalmas ereje és támadó magatartása miatt.
Az ábrázolásokon gyakori volt a medve (art, mathgamain) is, ami a kelták életében rendkívül fontos testi erőt jelképezte. Az Art (Artus, Arthur) gyakori névnek számított, az uralkodást, az erőt és a bátorságot jelképezte.
A madarak (én, gerrcach-fióka) a mitológiákban általában az égi eredetre utalnak, ők az összekötők az isteni és az emberi szféra között.
A holló (bran, fiachdub, fang, trogan) sok nép körében baljóslatúnak számított, az ördöggel és általában a szerencsétlenségekkel kapcsolták össze. A történetekben a boszorkányok segítőiként, familiárisaként van jelen. Lélekvivő madár, aki a világok között közvetít. A vízözön után a holló volt az első állat akit Noé kiküldött, nézze meg, van e már kikötésre alkalmas szárazföld.
A keltáknál Callatin boszorkánylányainak állataként szerepel. Callatin az ír mitológiában, a fomoiri nép druidájaként keserítette a Tuatha nép életét. Tizenhét évig tanulta a mágia mesterségét és hetvenhét fiúgyermeke mellett, akik szintén ezt a mesterséget űzték, volt három félszemű leánya is. Mikor a népes família Cú Chulainn ellen harcolt, elveszítették a csatában bal karjukat és jobb lábukat, de mérgezett lándzsájukkal így is komoly ellenfélnek számítottak. Végül Fergus szúrta le a boszorkánymestert, hogy megmentse barátját, Cullan kutyáját.
Miután a varázslók csatában nem tudták legyőzni az ulsteri hőst, csellel próbálkoztak. A három boszorkány megfőzött egy kutyát az út mellett, amerre Cú Chulainn elhaladt. Mikor a férfi odaért melléjük, az asszonyok mgkínálták a hússal, és "Cullan kutyája" elfogadta, mert kötötte egy geise, mely szerint nem mehetett el olyan tűzhely mellett, melyen főtt valami, anélkül, hogy meg ne kóstolta volna az ételt. Egy másik geis azonban arra figyelmeztette, ne egyen a névrokonából, amit az első szabály által megszegni kényszerült. Amint Cú Chulainn elvette az asszonyoktól a húsdarabot, rögtön érzéketlenné vált a karja és a válla, így hűséges segítőjének, Laeg-nek kellett tovább vezetnie a harcikocsit, hogy megmentse urát a biztos haláltól. Egy másik változat szerint a három némber holló képében csalta Muirthemné mezejére a hőst, hogy ott elveszejtsék.
A holló nem minden mitológiában vésztjósló madár. Az észak- ázsiai mitoszok szerint ez az állat vág csőrével lyukat az ég sátrán, hogy beáradhasson a nap fénye. Ő lopja el az égitesteket az emberek számára, és ő tanítja őket a párosodásra is. A korják nép úgy tartja, a Nagy Holló rendezte el a világot, és ők tőle származnak. A görög mitológiában ez a lény Apollón isten küldötte. Két holló, Hugin és Munin segíti a germán főistent, Odint is.
A varjú (badb, fennóc) a halál és a háború hármas istennőjének, az ír Badb-nak az állata. A név csuklyás varjút jelent és Morrighan, Nemhain és Macha istennők összefoglaló neveként használják. Ez a három istennő félelmet és bátorságot egyaránt gerjeszthetett a küzdő felekben, így befolyásolva a csata kimenetelét.
Morrighan halálistennő varjú alakjában jelezte az ulsteri hős, Cú Chulainn bekövetkező halálát, úgy, hogy a férfi vállára telepedett, miután az visszautasította a nő szerelmét és dühében meg is sebesítette. Ő volt a háborúk, a csaták és a párbajok igazságos istennője, akit Dagda magáévá tett egy patak partján -mikor Morrighan a "halálraítélt" harcosok véres ruháit mosta- hogy ezáltal is biztosítsa népének a békét.
Nemhain a harci téboly istennője, Nuada király felesége volt, aki csatában együtt harcolt két társával. Időnként nő, időnként varjú alakjában vett részt az ütközetekben.
Macha a háború istennője, aki elsőként Nemed felesége volt, majd egy ember férfi, CrunChu vette feleségül, aki azzal dicsekedett, felesége gyorsabban fut az ulsteri lovaknál. Miután a király parancsára bebizonyította elsőségét, megátkozta a tartomány férfijait, majd ikreket szült. Ettől fogva az ulsteri királyok várát Emhain Macha-nak, vagyis Macha ikreinek nevezték.
A történetek szerint még 1014-ben is, mikor Brian Boru, a híres északi király Clontarf-nál legyőzte a viking seregeket, akkor is ott röpködött a hármas istennő varjú alakjában a harcolók feje felett.
A kelták szerint egy másik sötét madár, a feketerigó (lon, smólach) is át tudott jutni a túlvilágra. A mágikus művészetek feltételezett birtokosaiként, a druidák segítőinek tartották őket. Állítólag énekükkel transzállapotba tudták juttatni az embert. Jó familiáris hírében álltak, mert a varázslónak vagy a boszorkánynak bejárást adhattak a többi világba. Rhiannon istennő követőiként is feketerigók szerepeltek.
Az írek úgy tartották, hogy a madarakat el kell altatni, különben éjszaka könnyen elragadhatják az alvó ember lelkét. A folklór ma is őrzi ezeket az altatódalokat. Egyik közülük az Éiníní címet viseli.
A sólyom (fabcún, gablán, agart), legalábbis a leghíresebb, vagyis Achill sólyma, aki vitázott és különféle rejtvényeket adott fel Fintannak a druida költőnek, a kelta hit szerint öreg mint az Idő és tudásának tárháza olyan hatalmas mint a mágikus lazacé.
A daru (corr), a vörösbegy (spideóg ) és a bagoly (ulcobchán ) szintén előfordul a kelta történetekben és népdalokban.
Az egyiptomiakhoz hasonlóan, akik a méheket (bech) Ré földre hullott könnyeinek hitték, a kelták is nagy tisztelettel viseltettek a méhek iránt. Hitük szerint, a méhek -a kutyákhoz, madarakhoz, lovakhoz és szarvasokhoz hasonlóan- szállítják a lelkeket a túlvilágra.
A kelták szerint a lazac (éo, maigre, mugna, bratán) is a legöregebb teremtmények egyike. A kezdetektől nagy szerepet játszott az írek honfoglalásának történetében. A zöld sziget benépesítői közül a vízözön egyedüli túlélője Fintan, aki Noé unokájának Cessairnak a férje volt, és mágikus tudását használva, lazaccá változva menekült meg a víztől.
A mitológia szerint ez az állat a tenger mélységeiben él, minden élet forrásánál. A bölcsesség és a mindenttudás birtokosa, amit akkor szerzett, mikor megette a Bölcsesség kilenc szem mogyoróját, amik a Nechtan forrásnál lévő Tudás Fájáról vagy mogyoróbokráról estek a vízbe. Tudását Fionn Mac Cumhaill kapta meg, mikor lenyalta a hüvelykujjáról annak a bölcs lazacnak (éo fis) a zsírját, amit éppen Fintan, a druida sütött. Amikor véletlenül a hús lecsúszott a nyársról és a tűzbe esett, Fionn hirtelen utánakapott. A forró sülttől megégetett ujját gyorsan a szájába kapta, így került birtokába a hatalmas bölcsesség.

A kelták a macskát (catt) sötét, alvilági lénynek tartották, helyette a házak közelében hermelint (íaru, caoi) tartottak. Ezt az állatot, talán hófehér szőre miatt sok helyen a tisztaság, a szűziesség és az ártatlanság megtestesítőjének vélték.
A menyétfélék és a macska a magyar mitológiában is mágikus állatnak számítottak. Familiárisnak, hátasnak és a boszorkányok megjelenési formájának hitték. Mindkettő női szimbólum, bár a macskát ragadozó, éjszakai lényként, a sötét régiók szolgálóiként és sok helyen alvilági, pokolbéli állatként jelenítették meg. A fehér prémű hermelin, ami szintén ragadózó, ám kedves, játékos természetű, jól tanítható állat, kevésbé volt baljóslatú a kelták számára mint a macska.

A különféle mitológiákban eléggé ellentmondásos kép alakult ki a macskákról. Japánban balszerencsét hozó állatként ismerték, az iszlám hitvilág ugyan ezt csak a fekete színű macskáról tartja. A buddhisták szerint a kígyó és a macska volt az a két élőlény aki nem siratta meg Buddhát halálakor. A germán Freya istennő fogatát is macskák vontatták, ami az állat termékenységi szerepére utal. Más ókori kultúrákban, például Egyiptomban a macskákat szentként tisztelték és bebalzsamozva temették el. Az ábrázolásokon Bastet-et a szerelem és az öröm istennőjét női testtel és macskafejjel jelenítették meg.
Később a macskától való rettegés annyira elfajult, hogy a XVIII. században, Párizsban tömeges macskamészárlást tartottak.

Szent Kiarán, ír szerzetes távol élt az emberektől, és állatok szelidítésével foglakozott. A róla szóló legendákban a macskaként emlegetett állat szintén a hölgymenyét (hermelin).
A vidra (balgair) szintén Cú Chulainn történetében szerepel. Amikor a nagy hős az utolsó előtti geisét is megszegte, végső csatája befejeztével, kilógó belekkel eltántorgott egy folyóig, amibe belenézve végre megértette, elérkezett halála órája. Lecsorgó vére belehullott a vízbe, amit egy vidra kiszimatolt, és lakmározni akart belőle. Cú Chulainn ezen feldühödve, ereje maradékát összeszedte, és megdobta egy kővel az állatot, amelyik az ütéstől elpusztult. Ezzel a férfi beteljesítette az utolsó geist is, melyben az állt, egy névrokonát fogja megölni halála napján. Az írek ugyanis a vidrát vizi kutyának is nevezték.

A sárkányról és a kígyóról egy másik cikkben olvashattok. :)

Nincsenek megjegyzések: