2009. augusztus 18., kedd

Mocsár

A világ forog körülötted, a színek összefolynak, a mosoly vicsorrá torzul a fehér elefántok arcán. Sáskák harsonáznak az égben, matató lábaikról nagy pelyhekben hullik a koromszínű hó. A zene karmokat növeszt a fényben, és végigszántja a vérvörös füvet. Tested összerándul a félelemtől, kiáltásod végigszáguld a harangtoronyban, és megkongatja a hatalmas, rothadó, vonagló nyelvet. A zombi előzékenyen nyújtja a karját, tenyerében a szikra égeti az arcod. Régi tábortüzek emléke villan, majd elenyészik, ahogy ott ültök az éjben mindannyian. Kik is?
Sikolyod, mint egy trappoló ménes, már robog is visszafelé, hogy széttapossa a szíved, de ürege ásít, mint egy nyitott koporsó, miközben hegyes fogaidról sugárban spriccel a sár.
Harcolsz az életedért, csápjaid hisztérikusan ragadják meg a kezet, ami végigsimít.
- Ébredj Csillagom, csak egy rossz álom volt. Nincs baj, már itt vagyunk.
Az anya és az apa, mint két hatalmas tölgyfa. Ágaik között a meleg csendben fészket raknak neked a csillagok.

Egy mocsár közepén ébredsz, egy kis zsombékon ácsorogva. Éppen hogy elférsz egyedül, előtted a végeláthatatlan, örökké mozgásban lévő, lüktető iszap.
Merre van az előre? Amerre éppen nézel? Újra és újra belekiáltasz a végtelenbe, szinte látod, ahogy hangodat szárnyára veszi a szél. Körbefordulsz, tekinteted beleréved a ködbe, arcodon végigfolyik a könnyes sár. Forogni kezdesz, már nem tudod megállapítani, merre is volt az az előre, ha volt egyáltalán.
Az idő szűkké válik a zsombékon egyensúlyozva. Fáradt vagy, megpróbálsz legalább leülni, hogy kipihend magad. Testedre rászáradt a sár, merev páncélja szinte a bőröddé vált, már nem is tudod, viselsz-e ruhát a mocsok alatt.
A várakozás elálmosít, de a félelem nem hagy aludni. Egyre sötétebb van, a motoszkálás hangjai felerősödnek körülötted. Már nem kiáltozol. Fejed lehajtod, és magadban nézed a képeket.
Lábaid elgémberedtek, hát felállsz újra. Hangokat sodor feléd a szél. A sár recsegve törik a mozdulatra, hunyorgó szemeidben szikrázva tükröződik a fáklyafény.
- Nyújtsd a kezed, én kivezetlek.
Elnehezült karod ösztönös mozdulata megijeszt, hát visszarántod. Tétova lépésed alatt meginog a tér. Remegő térdekkel ülsz vissza újra, vacogó fogaid ütemére lázadó éneket dúdolsz magad elé. Füledre szorított kezekkel magadban táncolsz, lehunyt szemhéjaid megrebbennek, mint a pillangószárnyak.
Az idő telik, a lassan vánszorgó percek órákká, majd napokká lesznek. A dal véget ér. Kinyitod újra a szemed, a fáklya imbolygó fénye a közelben várakozik.
- Ébredj, most indulunk. Töröld ki szemedből a sár maradékát. Ahhoz, hogy követhess, látnod kell.
Egyre bátrabban lépkedsz, szinte már futnál, de a hang újra és újra visszaránt.
- Nézz mindig engem. A többi most lidércfény csupán.
Sáros az arca, de mosolyog. Feltartott kezében izzik a fáklya. Nevetése titkokat sejtet, és megzavar. Meg kell tudnod a titkot, hát kérdezgeted, de türelme kifogyhatatlan kútjának mélyét még nem éred el. Egy napon fáklyát ad kezedbe, hogy tudd vinni a mocsáron át. Egy másik napon meggyújtja, hogy azt is megtanuld.
Lépésről lépésre nő a világosság, de szemed már régen hozzászokott. A lidércfények sem imbolyognak itt a ködben, csak egy tábortűz fénye játszik a mosolygó arcokon. Vándorként üdvözölnek, és hellyel kínálnak, szavaik színeket rajzolnak tested köré.
Aztán mások is jönnek, hogy kimerülten letelepedjenek a tűzhöz. Majd megérkezik, akire vártál, hogy leüljön melléd csendesen, és oltalmazó, fáradt kezével végigsimítson arcodon.

A sírás belehasít a csendbe, és ti ketten indultok a gyermek felé.
- Kiabáltál álmodban Csillagom. Minden rendben van, már itt vagyunk.
Miközben összeölelkezve vigyázzátok az ébredőt, nagy darabokban pereg le álmos testetekről a maradék sár.

Nincsenek megjegyzések: